A bűnös város

A bűnös város. Pattaya. Az útikönyvek is így jellemzik, elsősorban ezt olvashatod: A prostitúció melegágya, közkedvelt pihenőhely az oroszok számára. Mondhatni az oroszok játszótere. Elég őrült, elég beteg város. Semmi sem marad kendőzetlenül, minden az orrod előtt zajlik, és mindennek van ára, minden eladó. Onnantól, hogy fehér emberként kilépek az utcára,minden dupla áron van.

Pattayaba pénteken érkeztem meg, és Shawnnál laktam. Shawn, ausztrál fiú, eredetileg általános iskolás tanár. Mit keres itt, Thaiföldön? Ez volt az első kérdésem. Elég gyorsan válaszolt is, szakítottak a barátnőjével, majd a lány beköltözött a szemközti lakásba, a legjobb haverjával. Áááá, ezután nemigen volt több kérdésem. Amikor először megláttam,már jó érzésem volt vele kapcsolatban, mosolygott, aztán egyből bele is kezdtünk a közepébe. Megállás nélkül dumáltunk, egy-egy kávé mellett. Életről, étkezésről, életmódról, akaratról, elhatározásról, eleve elrendeltségről, boldogságról, halálról… Egymás szavába vágva, olyan volt, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Közben jókat röhögtem, úgy igazán a szívem mélyéről, mert az egész olyan természetes volt, olyan érdek nélküli. Szóval Shawn, professzionális testépítő. A teste tökéletes, kifogástalan, olyan izomcsoportok vannak kidolgozva, amelyekről nem is tudtam, hogy részét képezik az emberi testnek, egyszerűen bámulatos.Persze nekem ez egy kicsit túl tökéletes, meg ha igazán őszinte akarok lenni, kicsit feszengve éreztem magam a kis husis vádim miatt, neki, meg minden olyan kidolgozott. Ez az élete. Most itt, Thaiföldön nem dolgozik, hanem csak edzeni jár, eszik és alszik. Olvas sokat, nagyon tájékozott. Októberben lesz egy versenye, arra készül. Ez az egész a fejében van, eldöntve, hogy ő ezt fogja csinálni, és ezt éri el, mondta, hogy már kétszer nyert testépítő versenyt, de nem is azért csinálta, hogy megnyerje, csak maga miatt. A trófeákat meg sem tartotta. Annyira letisztult, annyira világos gondolatmenete van, annyira pozitív, hogy könnyen tudtam követni, sok ötletet adott, sok esetben ültette be a fülembe a bogarat egy-egy témával kapcsolatban. Mindig arra késztetett, hogy továbbgondoljam azt a tudást,ami bennem van. Sok mindenről van kialakult véleményem, vallásról, életmódról, pozitívizmusról. Megvan a véleményem és pont. Ő meg még hozzáadott. Sose tudtam, hogy az adott nézőpont miért alakult ki bennem, ő meg valahogy lehozta ezt, megértette, az ok-okozati kapcsolatot. Sokszor csalt ezzel mosolyt az arcomra. Persze az tetszett a legjobban, hogy így küzd az álmaiért, és nem az anyagi javakban keresi a boldogságot, hanem a MOST-ban. Egy életünk van, és abból az egy életből kell kihoznunk azt, amit ki lehet. Amire a lehetőségeink adottak. Alessandro ( Bangkokban) folyton azt mondogatta, hogy az “Élet egy ribanc!” Ez a fiú, pedig-akárcsak én, folyton mondogatta, hogy az “Élet csodálatos!” Csak élnünk kell, nyitott szemmel, és nyitott szívvel járnunk. És nézhetjük a dolgokat sötéten, a világháborúkat, a halálos baleseteket, az igazságtalan döntéseket, de az nem változtat azokon. El kell fogadni, hogy a Világnak egy része  rossz.

Történnek tragédiák, megmagyarázhatatlan halálesetek, de el kell fogadnunk. A mód , ahogy kezeljük ezeket, az formál bennünket. Minden körülmény, minden tapasztalás tanítás ebben az Életben, mindenki tanár, és minden lecke. A jó is és a rossz is, minden értünk van, és sosem ellenünk. Így jöttek a mondatok, egyik a másik után. Minden ezen a világon elhatározás kérdése, minden. Minden cél elérhető, csak az emberek nem mernek álmodni. A félelmek az útjukba állnak, és, hagyják magukat megfékezni a félelmek által. Ez hülyeség. Attól a perctől fogva, hogy kilépsz a komfortzónádból, nagyon sok csoda, nagyon sok varázslat, és nagyon jó dolog történik veled.

Egy szó,mint száz beszélgetőtársra akadtam, Shawn személyében.

Péntek este lementünk a tengerpartra, ott heverésztünk, hallgattuk a víz hullámzását, alig szóltunk egymáshoz. Csendes volt és békés, minden rendben volt. Majd elmentünk megvacsorázni, ami számomra különleges élmény volt, mert végre normális körülmények között, normális kaját ehettem. Vacsora után kimentünk a Walking Streetre, ahol a rossz lányok vannak, meg a perverz pasik. Pénteken csöndes volt a sétáló utca, a buddhista nemzeti ünnep miatt, nem lehetett alkoholt venni. Tiltott volt az alkoholfogyasztás.

Elsétálgattunk, jókat nevetgéltünk. aztán missziómként tűztem ki magamnak, hogy szerzek lufikat, mivel annyira sajnáltam ezt a fiút az ex-barátnője miatt, hogy fel akartam dobni a Valentin-napját, és láss csodát nap végére sikerült is találnom egy csokor lufit, amit egy étteremből kértem. Mert lufit kerestem egész nap, és nem láttam sehol, bementem az étterembe, és kértem a dekoráció részét. Kértem és megadatott.. Olyan ez, mint az Élet! Csak kérj és megadatik! Akkora mosoly ült az arcára, hogy már ezért megérte. Húztam magam után a forgatagban a rózsaszín lufikat a nagy tömegben, ez volt az egyetlen emberi kép, abban a fertőben.

Valamikor éjfél körül értünk haza, a szofán heverésztünk, néztük az Al-jazeerat, haha, ananászt eszegettünk, egészen kettőig beszélgettünk, aztán elmentem lefeküdni.

Szombat reggel 9 körül ébredtem, megreggeliztünk, ő 6 tojással kezdte a napot, én csak hárommal, és kávéval. Majd kitaláltuk, hogy a napot egy Koh Lan nevű szigeten töltjük, többnyire strandolással, 11 kor indult a hajó a kikötőből, körülbelül 30 perces hajóútra volt Pattayától. A tengerpart csodás volt, fehér homokos és tiszta, a hangszórókból chill out zene szólt, csak feküdtünk ott, az árnyékban, és hagytam, hogy átjárja a testemet ez az energia, amit a napból gyűjtöttem. Fél négykor indultunk vissza Pattayára, mivel este hivatalos voltam a kollégáimmal egy vacsorára. Még megvacsoráztunk a belvárosban, majd siettünk haza. Elkezdtem vonakodni a kollégáimmal történő vacsora miatt, mert igazából tök elfáradtam, és semmi kedvem nem volt hozzá, hozzájuk. Hogy a kis melegeket hallgassam egész este. Aztán Shawn bekiabált a nappaliból: „Felejtsd el, hogy lemondod, most már el kell menned!”

Késében voltam, lezuhanyoztam, eláztattam a fürdőszobát, haha…meg letörtem a törölközőtartót. De mindez a rendszer hibája volt, mert a víz csak úgy folyt ki a fürdőszobapadlóra, onnan a szobába, onnan a folyosóra, hiába a legújabb design, az egész semmit nem ér. Nem volt normális zuhanytálca. A törölközőtartó pedig épp csak a törölközőt nem bírta el. Szóval,mint egy tornádó pusztítottam, aztán leléptem. Még az ajtóból visszaszóltam Sawnnak-aki a nappaliban heverészett a szofán, -hogy akkor 9 kor talizunk a Central Festival Mallnál, ő meg : „Yes, sure!” Abszolút nyugodtsággal.

Én meg vizes hajjal felpattantam a condo előtt várakozó motoros mögé, akit még Shawn rendelt nekem fél órával azelőtt, hogy elindultam volna otthonról. Nahát, hogy mindenre gondol! Én nem vagyok ilyen praktikus, nekem eszembe se jutott volna.

Szóval odaértem a suliba, ahol megrendezésre került ez az esemény, ami lényegében a buddhista ünnep kapcsán volt esedékes. Megint én voltam az egyetlen fehér ember. Nagyjából abból állt az egész este, hogy megettük a 6 fogásos vacsorát. A kis melegek kifaggattak a hétvégémről, majd sandán mosolyogtak, amit nem is tudtam mire vélni, és így aztán én is sandán visszamosolyogtam. Aztán háromnegyed9 kor leléptem, hogy odaérjek a találkozási pontra.

Starbucknál találkoztunk megint, aztán belevetettük magunkat az éjszakába. Egy légkondicionált orosz bárba kötöttünk ki, ahol stílusosan vodka narancsot kértünk ( már ami az orosz stílusosságot illeti), hármat letoltunk egymás után. Semmit nem éreztünk, aztán kimentünk a melegre. Ott már más volt a helyzet, szinte éreztem, ahogy az ereimbe keveredik a vérrel a vodka, és a hőség lelassított, ott álltam a tömeg közepén, emberek jöttek, szembe, oldalról, hátulról, hangzavar, zene, mindegyik helyről másféle, a fények vibráltak körülöttem, csak követtem Shawnt a tömegbe, aki ugyanazzal az elveszett tekintettel nézett rám, ahogy én rá. Üljünk le, igyunk vizet. Kellett fél óra, hogy észhez térjünk, és visszatérjünk az élők közé…