Rousseaui kivonulás

Az elmúlt hét volt az utolsó tanítási hét a suliban, érezni lehetett a felszabaduló energiákat. Azt hiszem azzal az emlékkel tudnám érzékeltetni, amikor kisdiákként el kezdtük felrajzolni a táblára az Ó-IÓ-ÁCIÓ-KÁCIÓ-AKÁCIÓ-VAKÁCIÓT!

Különösen jó hangulatban telt számomra is az elmúlt hét. Szinte végig befele fordultam, és próbáltam a saját magam érzéseire, reakcióira figyelni, a külvilágot majdhogynem 70%ban sikerült is kizárnom, de még így is azt érzem, hogy nem töltök elég időt egymagamban. Hisz ezért vagyok itt. Hogy megtaláljam az utamat.

Múlt hét vasárnap megnéztünk egy filmet a moziban Shawnnal, az a címe, hogy Her. Érdekes, a közeljövőben játszódik, és azt mutatja be,amikor már az intellektuálisabb emberek nem találnak maguknak társat, és az intelligens telefonokkal élnek szellemi/szerelmi kapcsolatot. Nagyon átjött az üzenete számomra, mert képesek vagyunk az emberi kapcsolatainkat elhanyagolni és a különböző technikai kütyükkel “kapcsolódni a világhoz”.

Emlékszem, amikor megvettem az iphone-omat, olyan padlón voltam érzelmileg, hogy a nap 24órájából aktívan 8at biztos azzal töltöttem, hogy nyomkodtam az okos telóm. Akkoriba mondogattam is mindenkinek, hogy Imádom az iphone-omat, ő az új pasim. Biztos vagyok benne, hogy többen emlékeztek is erre. Nos ez valamilyen szinten rossz, hiszem, arra késztet, hogy ne legyél jelen. Ne legyél a mostban. Tereld el az agyadat, ragadj le a múltban – az  ex pasid képeit nézegetve a facebookon- vagy élj a jövőben,- keress képeket az esküvői ruhádról, tervezz házat, utazást.

De lassíts csak le, komolyan azt hiszed, hogy ez a valóság? Mi a te valóságod? Kapcsold ki a gépet és nézz körül! Nézd a gyereked, nézd a barátod, nézd a párkapcsolatot. Hol vagy és hova tartasz? Mit akarsz elhitetni? Legfőképp kivel? Magaddal? Másokkal? Miért hagyod, hogy mások véleménye meghatározza, hogy te ki vagy? Mióta számít ez neked? Köztudott, hogy a szomszéd fűje,mindig zöldebb…

Egész héten a film hatása alatt álltam és ilyesmi gondolatok cikáztak a fejemben.

A suliban valami megváltozott. A kollégáim nyitnak felém, érzem. Eddig nem nagyon beszélgettünk, mindenki “tette a dolgát.” Most valahogy más lett minden, figyelnek rám.

Kérdezgetnek, hozzám fordulnak, és elhívnak.A legnagyobb változást Rachelen vettem észre. Kezdetben olyan antiszociális volt, most meg boldog, mosolyog…elhív magával. Smst ír, hogy hiányzom a buliból,amiben van. Pedig én nem is tettem semmit, csak meghallgattam, és elmondtam a véleményemet őszintén.

Szerdán unatkoztam és elkiáltottam magam az irodában, ki akar vacsorázni jönni velem. Persze, ahogy később megtudtam, a névnapom is pont aznap volt. Szóval mindannyian eljöttek, mind az öten eljöttek velem vacsorázni. Rachel mondta, hogy “Suzie nélküled ez sose jött volna össze, 6 hónapja próbálom ezeket az embereket összehozni. Köszönöm.” Én meg csak hallgattam, és kicsit furcsállottam, de tovább léptem ezen.

A lényeg,az este jól sikerült, nagyon sokat nevettünk, söröztünk, és Maroon five-ot énekeltünk az egyik lokál bárban, ahol az élőzenét játszó zenekar, csak a mi kedvünkbe járt egész este.

A szerdai kimaradásom után, hát hogy is mondjam enyhe fejfájással ébredtem csütörtök reggel. Épp az ágyban fetrengtem, hogy én nem tudok felkelni, és azon gondolkodtam, hogy írjak a Rachelnek egy üzit, hogy én nem tudok felkelni. Nyúltam a telefonomért és, Rachel megelőzött, így szólt az üzenet: I can not. El kezdtem nevetni, és el is határoztam, hogy nem megyek be a suliba, csak a délutáni óráimra. Viszont a jelenlétit alá kell írnom.Gondoltam. Kócos hajjal, fölkaptam magamra valami ruhát, épp hogy a fogam megmostam és indultam is.

Esett az eső, a trópusi meleg eső. Ez volt az első nap. Az első tapasztalásom, felpattantam a biciklire, tekertem le a lejtőn, átmosta az arcomat a langyos eső.

Eltekertem a szomszéd bácsi mellett, aki a teraszon ült, és a tanítványom nagypapája, azt hiszem olyan 93 éves körül lehet, nincsenek fogai. Meglátott ahogy tekerek az esőbe, oda köszöntem neki, és el kezdett nevetni… Csak a széles görbületet láttam a száján, és az Ínyét… Ettől én még boldogabb lettem, és a lejtőn lefelé gurulva, hangosan elkacagtam magam, amikor megtörtént a csoda, és megláttam a baby elefántot a réten. Felnéztem az égre és azt mondtam, köszönöm Istenem, az Élet csodálatos.

Gyorsan berohantam a suliba, aláfirkantottam a jelenléti ívet és tekertem vissza, hazafelé. Találkoztam Rachellel, ő a suliba tartott. Megálltunk, mondtam neki: “Nézd, nézd ott, ott van a baby elefánt.!” Ő meg a maga fura módján: “Hogy kerül ez ide?” Mondtam neki, lehet a nagy elefántból pottyant ki…Erre ő: A nagy elefánt nem tűnt terhesnek…És tényleg, de kit érdekel, hogy került oda? A lényeg, hogy ott volt, és nagyon aranyossssss.

Pénteken elballagtak a kedvenc diákjaim, kevés időt voltam ugyan velük, de nagyon megszerettem őket, és kicsit meg is hatódtam. Nem volt aznap egy órám sem. Szóval csak lazsáltam egész nap a suliban. Megfogadtam, hogy ezen a hétvégén kivonulok a társadalomból, és nem megyek sehova, nem találkozok senkivel, nem csinálok semmi közösségit.

Először Shawn törte meg a csendet, hogy nem járok-e felé a hétvégén.Aztán Rachel, hogy menjek el vele bulizni Rayongba, majd Bualan tanár hívott egy álló fogadásra, és Jenny invitált vacsorára szombat este. Én meg mindenkinek nemet  mondtam, mert tényleg egyedül akartam maradni.

Sok dolgom van, hisz el kezdtem thaiul tanulni, és készülnöm kellett egy új projectre, mert felkértek, hogy tartsak prezentációt egy 2 hét múlva esedékes nemzetközi konferenciára, a tanítási tapasztalataimból.

Két órás időtartamnak kell lennie. Nagyon megtisztelőnek és inspirálónak találom ezt a feladatot, és tényleg szeretném a maximumot kihozni magamból, ezért is kezdtem el a felkészülést már tegnap.