Laosz

Az egész a vízummal kezdődött. Mivel 90 napos vízummal tartózkodok Thaiföld területén, ezért 90 nap után, kell kérvényeznem, egy új vízumot, amit többnyire Laosz területén állítanak ki. ( Laosz északon szomszédos ország Thaifölddel.) Laosz, Laosz, Laosz. Mondogattam magamban, mivel semmi kedvem nem volt átmenni a senki földjére. Teljesen gáz országnak tartottam, és irtóztam a gondolattól, hogy akár egy napra is át kell mennem. Annál is inkább,mivel eredetileg úgy volt, hogy ugyanezt az utat, mármint a “vízum futást” ( visa run) Kambodzsába tesszük meg Rachellel. Bürokráciai fennakadások miatt, azonban mindez Kambodzsában nem volt lehetséges. ( Hogy milyen fenn akadások voltak ezek, arra nem térnék ki, mert elég húzós napok állnak mögöttem ügyintézés kapcsán. Ez talán egy másik blog bejegyzés lesz. Az biztos, hogy Thaiföld, nem a flottul működő ügyintézésével nyűgöz le nap, mint nap.)

Megszületett a döntés, március 31-én a Bangkokból induló éjszakai vonattal megyek Vientiane-be ( Laosz fővárosába). Rachelt pedig addig-addig győzködtem, hogy úgy döntött velem tart! Hurrá, hurrá!

Az éjszakai vonatozás jó kis móka volt, 12 órás vonat út. Söröztünk az úton az étkező kocsiban, és igazán lelkesen társalogtunk. ( 3 hete nem beszéltem Rachellel, mert utazgatott.) Szóval isteni hangulat volt. Éjfél körül feküdtünk le, az emeletes ágy tetején aludtunk. A vonat személyzete ágyazott meg nekünk, nagyon tiszta volt az ágyruha. Még életemben nem utaztam háló kocsiban, szóval, két szinten lehetett aludni, mint az emeletes ágyakon. A felső helyek olcsóbbak voltak, mi ott aludtunk. Mikor felkeltünk, addigra már majdnem az úti célunkhoz értünk. Szóval Nong Khai a határ, amin át kell kelnünk Laosz felé. Itt azonban szintén történtek fenn akadások, amelyek 50%-ban Rachel hibája volt, másik 50% pedig az iskoláé, a munkáltatónké. ( itt ismét szerepet játszik, az általam teljesen elítélt thai “ejráérünkarramég” hozzáállás a dolgokhoz.) A lényeg, hogy kedd reggel 9 kor el kellett válnunk egymástól Rachellel, neki a thai oldalon kellett maradnia, nekem pedig rohannom kellett Vientiane-be a bevándorlási irodába, mivel az 11.30 kor bezár. Megbeszéltük bármi is történik, én a Bevándorlási Irodánál várok rá Vientiane-ben. Így is volt, extra 4 órát kellett rá várnom a nehézkes ügyintézés miatt. ( Telefonom nem működött már Laosz területén. Telefon fülke NINCS! Wifi nem volt a Konzulátuson, szóval ami maradt az a hitem, hogy bármi is történik a végén találkozom Rachellel.) Lejátszottam a fejemben a lehetséges opciókat. (Mivel vízum nélkül tartózkodott 1 napig Thaiföld területén, elég drasztikus vízióim lettek a végére. Mondjuk, hogy bebörtönözik. ) Haha. Persze emiatt, akkor ott, amíg vártam rá, teljesen bepánikoltam. Vicc az egészben, hogy nem túl sok embert ismerek Thaidöldön, de ott, akkor 700km re Ban Changtól, a határon találkoztam az egyik  gyakornokunkkal, aki a sulinkban tanított kínait. Ennek mekkora az esélye? Kiderült, hogy a lány szülőfaluja egyébként ott van északon. Én már rég nem lepődök meg “véletleneken”, de ott akkor szinte nem akartam hinni a szememnek.

A lényeg, a lényeg Rachel megjelent 13.44-kor. 14.00-ig adtam magamnak határidőt, és utána valamilyen lépést kellett volna tennem.

Vientiane. ( Emlékszem, amikor gimis koromban tanultunk az országok fővárosait földrajz órán. Nem gondoltam volna, hogy egyszer látni is fogom ezt a várost.) Semmi extra, mondhatni egy putri. Harmadik világi hangulatot idéz, 42 fok, a páratartalom nagyon magas, alig kaptam levegőt, a nap tűzött, a forróság keveredett a narancssárgás földutak porával. Ez itt maga a Pokol. A nagy semmi. Aztán egyszer csak vonz ez az egész, annyira érintetlen a nyugati világ által, annyira antikapitalista, hogy ha jobban megnézem, már tetszik ez a nagy dzsuva, tetszik ez az Európától kb 500 évvel elmaradt ország. Kommunista ország, egyébként. Az autók újak, Toyoták, Hondák az utakon, ezt leszámítva minden régi, minden elmaradott.

 Véletlenszerűen kiválasztottunk egy hostelt, ahol más “hátizsákos utazók” is megszálltak, a konzulátustól a hostelig a tuk tuk sofőr kapásból átvágott bennünket, és kb 3 szoros árat kért tőlünk, első tanuló lecke. Egyébként ez jellemző volt Laoszra, teljesen kihasználják a fehér embert, pont úgy, mint Thaiföldön. Szóval valahogy szokni kell ezt a gondolatot, megbarátkozni vele és elengedni a bosszankodást.A hostel társalkodójában máris szóba elegyedtem egy-két emberrel, bemutattam nekik Rachelt, és 5 perc múlva már egy étteremben vacsoráztunk együtt 6 random emberrel a Világ minden tájáról: Kanada, Taiwan, Hollandia, Dél- Afrika, Anglia, Ausztrália képviseletében. Ami számomra megfizethetetlen élmény volt, hogy mindez egy Olasz étteremben, az általam imádott olasz akcentussal angolt beszélő személyzet szolgált ki, akárcsak egy kis darabka Londonból, Európából, ott Laosz szívében. Vacsora után sorra rendeltünk a Beer Laot, ami laoszi sör,. és ugyanannyiba került, mint 1 liter víz. Haha. Az este  úgy végződött, hogy mindenki nagyon jóban lett egymással, a Beer Laot úgy ittuk, mint a vizet, nevettünk, történeteket osztottunk meg egymással, sok hasznos tippet kaptunk, és az ausztrál fiú ( aki egyébként 4 éve él Vientiane-ben, odafordult hozzám, hogy had vigyen haza, ígéri reggel 9re visszahoz.) Ezen a ponton felkacagtam, és elmentem lefeküdni aludni, hosszú nap volt mögöttünk.

Másnap gyorsan felvettem az útlevelemet, benne a vízummal a konzulátusról, és irány Vangvieng. Három órás buszozás Vientiane-ból. Csodás helyeken jártunk, szerpentinek, zöld erdők, hatalmas bukkanók az úton, és amit itt láttam, az a harmadik világot idézi, fa kunyhók, víz és áram nélkül, a kis srácok a sárgás homokban rúgták a “bőrt”, a családok a házak között körben ültek és beszélgettek egymással. Csodás volt, az érintetlenség, az igazi értékek megtartása, minden annyira szegényes környezetben, hogy elgondolkodtam azon, hogy ezeknek az embereknek csak ennyiük van, és mégis boldogok. Nem kergetnek hatalmas vágyakat, együtt vannak, beszélgetnek, jelen vannak.

Vangvieng. Tubingolásról híres. Mit is jelent ez? A város határánál van egy gyönyörű folyó, amin lecsordogálhat az ember, egy gumiabroncson ülve. Vicces igaz? Feledhetetlen élmény volt. Eredetileg egy helyi vállalkozó találta ki,vásárolt pár gumiabroncsot, hogy A és B pont között megkönnyítse a közlekedést. Aztán a helyi  vállalkozók összefogtak, és tudatosan építettek egy turista paradicsomot, ami 2012-re úgy kinőtte magát, hogy teljesen elfajzott az egész hely, és például 2012-ben 27 ember halt meg. Volt itt minden, ópium, fű, gomba, mindenféle drog, a srácok meggondolatlanul ugráltak bele a folyóba, ezért a sok halál eset. Aztán 2013-ban volt egy pont, amikor visszavettek ebből a fergeteges iramból, ami most érezhető is volt, kevesebben voltak, és jóval szolidabb körülmények között buliztak a fiatalok.

Összeszedtünk magunkat Rachellel, és  beültünk egy ilyen chill bárba söröztünk, és Rachel megtanított a baseball szabályaira, totál beleéléssel mesélt, én pedig végre megértettem, miről is szól a baseball, amikor két francia srác odaült mellénk, és innentől kezdődött az este, egyik helyről a másikba mentünk, voltunk az ausztrál bárba, Rachel az ír kocsmába akart menni. Én mentem a franciákkal, aztán újra csatlakoztam Rachelhez, aki már nagyban flörtölt az ír kocsmában fellépő zenésszel, és itt az egész  este őrületes bulizásba torkollott.A franciákat, hol elvesztettem, hol megtaláltam. Az írekkel átmentünk egy klubba, ahol én egész este megállás nélkül táncoltam a deep house zenére… Végre, végre, végre. Nagyon boldog voltam, lötyögtem mindenkivel, néha ránéztem Rachelre, beszélgettem idegen, jóképű srácokkal, de egyik se kötött le igazán, szóval mindig a tánc parketten kötöttem ki. Valamikor 3 körül bezárt a hely, én az ír énekes haverjával, a banda gitárosával kezdtem el beszélgetni, aki 2 méteres, agyon tetovált borostás arcú fiatalember volt, és sorra rendelte a gin tonicot, hol magának, hol nekem. Phil. Így hívták. Szóval Phil és én megszereztük Rachel lovagjának telefonját, és különböző helyeken selfieket csináltunk, nagyon sokat nevettünk, aztán Rachelék eltűntek, én meg Phillel maradtam akivel kiültünk a szállodája teraszára és a többi sráccal lógtunk, amikor is, hajnali 5kor elkezdett szakadni a trópusi eső, mi meg ott táncoltunk az aszfalton a szakadó esőben. Közben Rachel is előkerült, kezdtem elfáradni, hazasétáltunk.

Csütörtök. Délben keltem. Megreggeliztünk és indultunk Tubingolni! Vagyis gumiabroncsokban ülve csordogálni a helyi folyón. A tubingoláshoz kellett bérelni egy gumi abroncsot, és a faluból a másik faluba egy tuk tuk felvitt minket. Ahh…és itt beültünk egy tuk tukba, csupa fiúk közé, az egyik srác ezek közül előző este vagy 4 lánnyal csókolózott, és reggel egy 5ikkel sétált a főúton. Remek. Gondoltam, ilyen önelégült kis pávasráccal leszünk együtt. Jó gyorsan ítélkeztem felette és kábé nem is akartam vele beszélni, szóval teljesen ignoráltam, valószínűleg ezt érezte, mert folyton hozzám beszélt a tuk tukban. 2 perc után kiderült, hogy ezek a srácok együtt dolgoztak Kambodzsában bárokban, és itt jöttek össze, hogy találkozzanak. A pávafiú angol, a többiek kanadaiak, és svédek voltak, miután megtudták, hogy magyar vagyok, egész nap csak azt hallgattam: “Hey Hungary!” Mivel még soha nem találkoztak magyarral az utazásuk során. Tulajdonképpen tévesen ítélkeztem, mert nagyon sokat nevettem egész nap, és jól éreztem magam a társaságukban, és tényleg nap végére egy igazi jó csapat lettünk. “Hungary, mit iszol?” ez ment egész nap, ugyanis a folyó partján bárok vannak, ahol mindenki együtt bandázik, isznak, táncolnak a fiatalok. Nekem nem ez volt a kedvenc részem, viszont imádtam csordogálni a folyón, csodás volt, hatalmas hegyek, a folyó völgye lenyűgöző, minden friss zöld.

Este volt egy szolidabb buli még, de én péntek reggel visszaindultam Thaiföldre, 24 órás utazás várt rám…

Egy biztos amennyire nem akartam Laoszba menni, annyira imádtam, és vissza fogok menni, hogy megnézzem az érintetlen helyeket, és megismerhessem a csodás vidéki életmódot…