Az elmúlt napokban eléggé leterhelt a munka, sok egyéb elintézni való akadt, nyakamon a vízum ügyintézés is. Múlt héten Angievel eltöltöttünk egy hétvégét Koh Lan-on, ahol még 14 emberrel osztoztunk a szálláson. Ezek a fiatalok többnyire lengyelek voltak, és ugyanabban a programban vettek részt, amiben mi is Angievel. A lengyeleken kivül volt még egy thai fiú,aki Amerikában nevelkedett , egy olasz fiú és egy indiai srác. Voltam már Koh Lanon, Shawnnal. Sokat gondoltam rá. Hogy mi lehet vele, mert a Pattayás kiakadása után , nem beszéltünk. Múlt éjjel például vele álmodtam. Igazából az egész lelki világa fel van zaklatva, tele van dühvel, és tényleg félre dobhatnám a büszkeségemet, de nincs is kedvem vele beszélgetni. Nincs kedvem leterhelni magam azzal, hogy azt hallgassam, mennyire törekszik arra, hogy a teste tökéletes legyen, és hogy a külsőségek számítanak… Eszembe jut azért, de ő lökött el magától…és nem kell az egész világot meg menteni, ha nem akarja velem megosztani a dolgait, hát akkor elengedem. Szóval Koh Lan. Pattayáról indult a hajó. Az elsős esős hétvége volt, a hullámok magasba csaptak. Kellemetlen volt a hajó út, volt úgy hogy hol a bal, hol a jobb oldal emelkedett meg 70 fokkal. Féltem. Reszkettem. Imádkoztam Istenhez, hogy legyen ennek vége…30 percen keresztül dobálták a hullámok a hajónkat. Mindig van egy elméletem, hogy addig nem kell félnem,amíg a helyiek nyugodtak, most azonban azt vettem észre, hogy körülöttem a többi thai is ugyanúgy félt, mint én. Ez a tény aggasztott. Eszembe jutott az Echart Tolle könyv, A most hatalama, amit épp olvasok. Légy jelen, mindig légy jelen! Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad, nézd kívülről magadat és a gondolataidat, és ítélkezés nélkül fogadd el, ahogy elfogadod, abban a pillanatban megszünteted a fájdalmat és a félelmet. Így is tettem, hevesen dobogott a szívem, és már a sírás határán voltam, a gyomrom felkavarodott és már a szalag címeket láttam: ” búvárok keresik a szerencsétlenül járt hajó baleset áldozatait!”Amikor ráeszméltem: Tök hülye vagyok! Miért kergetem magam fölösleges aggódásba és negatívitásba? Aztán nagyító alá helyeztem a gondolataimat…és mint a lufik, szépen lassan szétpukkantak, mire megérkeztünk a szigetre,lecsendesedtem.Összességében jól éreztem magamat a szigeten, kedvesek voltak ezek az emberek tényleg, de mint ahogy az már lenni szokott mostanság, leszakadtam a csordáról és két fiúval söröztem szombat este, az Amerikában nevelkedett thai-al és az olasszal. Ezek a társalgások mindig felnyitják a szememet, hogy férfi- nő kapcsolatában az éremnek mindig két oldala van, és megtisztelve éreztem magam, hogy betekintést nyertem a másik nem világába is. Azt hiszem a fiúk is így voltak ezzel, sok mindent tanultam azon az estén.
Másnap korán visszamentem Pattayára, mert volt egy-két elintézni valóm, és kialvatlan is voltam, szóval jobbnak láttam lelépni. Nyugisan, pihenősen telt a vasárnap. Aztán a múlthét olyan volt,amilyen. A hőség nagyon sok energiát vesz ki belőlem, a 32 fokos meleg mellett van úgy, hogy 90%os a pára tartalom, az irodába nincs légkondi…így igyekszem minimálisra csökkenteni azt az időt,amit benn töltök. Egész héten 3 diákot kellett felkészíteni külföldi csere programra. Szeretem azokat a diákokat, jól beszélnek angolul, kedvesek, okosak, jól érzem magam velük. Tanítás előtt be kellett mennem a suliba.
Közben értesítettek, hogy felvettek a Sai diploma kurzusra, júliusban kezdek. Kíváncsian várom, hogy mi lesz. Ebben az iskolában új tanítási módszertant ismerhetek meg, a kurzus 10 hetes, bennlakásos, elég szigorú szabályokkal. Kihívás mindenesetre, de készen állok, és mindenképp tovább szeretném vinni az ott tanultakat az életemben, akár Magyarországon, akár máshol a Világban. Ezek jó hírek, amikor már elengedtem mindent, akkor szépen minden visszatalál, és helyre kerülnek a dolgok, mint egy kirakós.
Megismerkedtem egy venezuelai fiúval. Raymival. Együtt lógtunk Rayongban tegnap és pénteken. Sok közös van bennünk, hasonló világkép, beállítottság, humor… Jól éreztem magam vele, nagyon..Péntek este elmentünk egy bárba, ahol néztük az Olaszország- Costa Rica meccset, bemutatott a főnökeinek, és az egyiknek ott volt a felesége is, szóval így vacsoráztunk négyesben, jó hangulat volt, én bírom a latinokat.
Szombat délután kiültünk Raymival a tengerparta, mesélt megállás nélkül, a családjáról, ahogy felnőtt, Venezueláról és Kolumbiáról…megállás nélkül. Meleg volt, a thai gyerekek ott játszottak körülöttünk, ki be futottak a vízből, a nagypapájuk hűsítő üdítővel kínálta őket, ők meg sikongattak, vihogtak, és élvezték a szabadságot… a meleg szél, folyton az arcomba fújta a hajam, miközben hallgattam, ahogy mesél. Közben ráébredtem, hogy ez a boldogság, ezek a gyerekek körülöttünk, a nagypapájuk szeretete, mi ketten a parton mezítláb, hallgatva a hullámok zúgását….ez a pillanat mindent visz. Ahogy belementünk a politikába és a társadalmi berendezkedésbe, egyre inkább éreztem, megint, hogy mennyire jó helyre születtem. Európa közepén, magyarnak lenni, szerencsés dolog. Harmadik világbeli képet festett nekem Raymi Venezueláról és Columbiáról, ahol az emberi életnek nincs értéke, ahol simán a fejedhez tartanak egy pisztolyt, hogy elvegyék, amid van. Ahol 9 után az életedbe kerül, ha kimész az utcára… és hasonló valóság. Hálát ébresztett bennem mindez amit hallottam, hisz mi jó helyen vagyunk… Ugyanakkor arra gondoltam, mi van, ha nem sokat kell várni arra, hogy ezek a dolgok Magyarországon is megtörténjenek… Mi van ha ez a sötét jövő??? Mi van, ha már kiveszik, az emberekből a szeretet, és az irigység, a düh …. és hamis értékek irányítják majd őket?? Hát az nagyon szomorú lenne. Én hiszek a csodákban. Raymi amúgy elmondta, hogy olcsóbb a fegyver töltény, mint egy üveg víz. ..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: