Benn ülök az irodában, reggel negyed 9 van, zöld teát iszok, és Eric Clapton Layla-ját hallgatom, úgy érzem Isten adománya a zene, és azért teremtette, hogy kárpótoljon bennünket azért, amiért kiűzöttek vagyunk a Paradicsomból. Mosoly az arcomon. Tegnap elmentem a spinning órára, de nem volt edző. 3nap kihagyás után simán lelkiismeret furdalásom van, ha nem mozgok, és addigra már tetőzik a mozgás iránti igényem. Így volt ez tegnap is, amikor mondták, hogy elmarad az óra.De ez engem cseppet sem érdekelt. Csinálok én magamnak egy spinning órát, gondoltam. Beállítottam a biciklimet, el kezdtem tekerni, nem tetszett a zene, és a fények sem, az emberek kisétáltak a teremből, csak négyen maradtunk. Leszálltam a bicikliről, megkérdeztem a többieket, hogy nem zavarná-e őket, ha beállítanám a fényeket és a zenét. Mondták csináljam csak. RPM-ben volt megadva az egyes lejátszási listák neve. 61 RPM a leggyorsabb, értelem szerűen az 58 RPM lassabb. Ezen logika alapján összeállítottam egy 45 perces lejátszási listát, a fényeket lekapcsoltam, és edző nélkül hajtottunk hegynek fel, versenyeztünk, hegynek le… jó kis tapasztalás volt ez az egyéni edzésterv. Az “óránk” közben bejött a menedzser hatalmas mosollyal az arcán. Sosem beszéltem edző társaimmal korábban, de amikor végeztem, az egyik lány, aki mindig olyan szigorúnak tűnt utánam futott és megkérdezte: “Ugye jössz holnap is?!” Mosolyogva feleltem, persze.
Mostanra már mindenkinek a tudomására jutott, hogy a hónap végén elhagyom a sulit. Az első héten az összes tanár odajött hozzám, és kérlelt, hogy maradjak még. A gyerekek rajzokkal és saját készítésű ajándékokkal halmoztak el, leírhatatlan milyen érzés ennyi szeretetet kapni. Némelyik közvetlen kollégám duzzogott, ma szólt hozzám először az egyikőjük, hogy miért nem hosszabbítom meg a szerződésemet. Elmagyaráztam neki, dolgom van még a világban. Nagyon sok minden van előttem, és ez a 6 hónap arra volt jó, hogy testileg, lelkileg és mentálisan felkészüljek ezekre a kihívásokra. Július 28án kezdem a Sai Iskolát, ami 10 hetes elvonulást jelent, totál a világ végén az erdő közepén, 10 hetes utazás önmagam felé, megismerni egy teljesen rendhagyó oktatási rendszert, amit aztán majd hasznosítani szeretnék. Októberben haza utazom, 30 éves korom előtt el kell kezdenem a saját lábamra állni, megalapozni a jövőmet és kialakítani egy olyan életet, amilyen itt is volt: Kényelmes, stressz mentes, utazásokkal teli, nyitott, barátkozós, bőséges, gazdag. Mindenem megvan, csodálatos életem van, és tudom azt, hogy választhatnám, hogy itt maradok, és élem ezt a csodás életet, ameddig csak lehet, csakhogy nekem dolgom van, és meg kell valósítani magamat, mert azon kevés szerencsések közé tartozom, aki tudja mit akar, tudom mit kell tennem, és azt is, hogy hogyan. Pozitív hozzáállással, és azzal a tudattal, hogy a jó és a rossz is értem történik, minden élethelyzet tanító és annyi dolgunk van csupán: felállni, ha elestünk.
Két napja még tartottam ettől a Sai Iskolától, mivel nagyon szigorú beosztás van, reggel 5.30kor már közös meditáció a gyerekekkel. Féltem? Féltem! Hogy 10 hét túl sok, és, hogy nem fogom ezt bírni. Aztán megállítottam ezt a gondolat menetet és arra gondoltam, hogy a különbség annyi, hogy azok az emberek, akik ott lesznek velem, hasonló gondolkodásúak,mint én…Olyanok,mint én. Itt Ban Changban az a legnagyobb problémám, hogy azért töltök egyedül sok időt, mert nincs közös témám, és semmilyen közös kapocs a körülöttem lévőkkel. Ennyi. Önkényesen vállalt magány. Mert a csend jobb, mint baromságokat hallgatni. Sok mindent megtanultam ezalatt a 6 hónap alatt:jelen lenni, belátni azt, hogy a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogy mi elképzeljük,
elengedni az elvárásokat,
elengedni mindent, ami nem szolgál,
hagyni, hogy a jó dolgok megtaláljanak bennünket,
az utolsó percben minden összeáll,
fölösleges parázni,
szép attól leszel, ha békében vagy magaddal,
a rendszeres mozgás önbizalmat ad,
bármikor nemet mondhatsz bármire,
sosem vagy egyedül,
ha rendszeresen iszol zöld turmixot kitisztul a bőröd,
Bukowski jó,
a kókuszolaj mindenre jó: bőrre, hajra, ételhez,
amit adsz azt kapod vissza,
ha szeretettel állsz az emberekhez, azt a szeretetet kapod vissza,
van úgy, hogy alkalmazkodni kell,
hiába várom az esőt, nem esik,
aki legjobban elutasítja a szeretetet, annak van legnagyobb szüksége rá,
a tárgyak csak tárgyak,
tőlem semmit nem lehet elvenni,
légy hálás azért, amid van….
Warren a legjobb barátom. Úgy szeretem,mintha a testvérem volna. Ő a legjobb, szeretem a lelkét, a figyelmességét, a bátorságát, a kitartását, a maximalizmusát, a jószívűségét… Warren meleg. Nem mintha ez bármit is befolyásolna. Az élettörténete tette a hősömmé, azt hiszem. A nagyszülei Japánból Amerikába költöztek. Ő Amerikában nevelkedett, és totál japán, de nem beszél japánul, helyette spanyolul folyékonyan, több ösztöndíjas programot töltött Latin-Amerikában. Imádja a salsát. 16 éves volt,amikor az édesanyja meghalt. Személy szerint azt vallom, hogy az anyukája fantasztikus nő lehetett. A történet a következő, Warren után már nem lehetett gyerekük, ezért a szülők és Warren Kínába utaztak örökbe fogadni egy kislányt egy árva házból. ( Kínában az egy-gyerek politika miatt sok lány csecsemő kerül az árva házba.) Így lett Audrey, Warren testvére… Nagyon közel kerültek egymáshoz, szövetségesek, tettes társak, jó testvérek lettek, imádták egymást. Aztán meghalt az anyukájuk. Pár évvel később az apukájuk megismerkedett egy fülöp-szigeteki nővel,akinek 4 gyereke van, így az egész pereputty össze költözött. A mostoha anyukája homofób. Warren ekkoriban kezdte realizálni, hogy ő a fiúkat szereti, azt is mindig tudta, hogy külföldön találja meg a szerelmet. Pályázott Thaiföldre és megnyerte az ösztöndíj programot. Audrey sírt, szipogva búcsúzott el bátyjától:
” Nem hagyhatsz itt ezekkel!” Warren fájó szívvel ugyan, de útnak indult. Előtte állt az új élet… Visszatér Ázsiába, ahova tartoznak a gyökerei, ahol mindenki úgy néz ki,mint ő. Egy társkeresőn megismerkedett Tah-val. Egymásba szerettek. Tah, thai. Viccesen mesélte, hogy az apukája homofób, és nagyon örült, amikor a bátyja bevonult katonának, mert így legalább az apja elmondhatta, hogy az egyik fia, férfi…
Szóval ez a két fiú egymásra talált, mostanra már összeköltöztek, a szomszédomban laknak. Tah- val együtt járunk az edző teremben, Warrennel pedig a suliban lógunk együtt, van úgy, hogy főzünk egymásnak, vagy csak inspiráljuk egymást. A fiúk bemutatták párjaikat a családjaiknak, mindenki elfogadta a döntéseiket, és békét kötöttek, örülnek a gyermekeik boldogságának. Tah apukája, rendszeresen érdeklődik Warren felől, hogy jól van-e. Szívet melengető történet igaz? Mi a tanulság? Világ tele aggat bennünket elvárásokkal, bele akarnak tuszkolni bennünket dobozokba, amelyekbe nem illünk bele. A boldogság mindenkinek jár, légy őszinte magaddal és küzdj! Ne érdekeljen, mit gondolnak mások, irigyek mindig lesznek: mert ők félnek követni az álmaikat. Ezért ítélkeznek, és meg akarják mondani, mit csinálj, vagy mit ne csinálj. A te dolgod annyi, hogy fogd fel mindezt motiválásként: “Majd én megmutatom, hogy nincs igazad, és meg tudom csinálni!”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: