Hosszú idő után a barátaim és a családom nyaggatására úgy gondoltam leírom utazásom történetét. Ezúttal a szomszédos Horvátországba ruccantam ki. Kivel? Természetesen egyedül. Már majdnem egy éve itthon vagyok a ázsiai kalandozásom után, minden a helyén van. Többé kevésbé belekerülök képtelen történetekbe- tőlem megszokott módon. Ha ezek nem lennének, azt hiszem a tűz is kialudna. Valahogy szembe kerülök az Élet által kialakított tanulságos helyzetekkel. Ha nem tanultam meg a leckét, akkor újra és újra megkapom ugyanazt a házi feladatot. Van ebbe valami rejtélyes, ahogy összedörzsölt kézzel várom ” Nah mi lesz ennek a vége?!”.
A totális befordulás és beszürkülés elkerülése végett, kitaláltam, hogy elmegyek egy hétre Brac szigetére. Kell, hogy kirázódjak a komfort zónámból, ennek érdekében kihívások sorait állítottam magam elé.
Egyedül. Kerestem egy fuvart a Blabla car-on, aki éppen arra tart, amerre én és megosztjuk a költségeket. Ez amolyan nemzetközi telekocsi szolgálat. Így találtam rá Emesére, aki a párjával együtt kiruccant -szintén Bracra- pihenni egyet. A nálam alacsonyabb, életvidám, vörös hajú lány az ezüst Toyota Corollával a Déli pályaudvarnál várt, párja Bence vezetett. Fiatalabbak nálam, de egykorúnak tűnünk. Emese nagyon beszédes, elneveztem Csicseriborsónak, mert mindennel kapcsolatban van valami története… Bence halkabb, ám neki is van véleménye mindenről, így nagy Világmegváltó hangulatban nagyon gyorsan eltelt az a 8 óra kocsi út. Szó esett az új villamos vonaltól kezdve, a külföldi munkavállaláson át,az önéletrajz fényképezésen keresztül,mindenről. Gazdagabb lettem ezzel. Mi kellett csupán? Bízni az ösztöneimbe, és követni azokat, elhagyni a komfort zónámat, és a csodák máris sorra jöttek.
Este hétre értem Milnába. Volt egy kis kaland, mire lejutottam odáig, de minden simán ment, úgy mozogtam a kis városban 2 óra után, mintha oda születtem volna. A só illata, és a forró szellő körbejárta a szűk utcácskákat.
Jurko a vendéglátóm, ezúttal. Középhosszú szőke haja lazán hátra van fogva, szőkés borosta az arcán, tenger kék szeme olyan mély tekintettel néz egy szimpla kérdés elhangzása után, hogy legszívesebben becsuknám a sajátjaimat, hogy ne lásson ennyire belém. A sétáló utcán elhelyezkedő első kávézóba ültem le, és vártam rá, kértem egy pohár sört… nagyon kimelegedtem, olyan mintha valami isteni ajándék lenne, hogy szomjamat enyhítse, vagy lehűtsön egy kicsit.
Ezt a fiút mindenki ismeri a faluban, ő a helyi “mindenkineksegítek”. Valahogy mégis távolsággal szemlélem, van valami fal közöttünk, vagy egy hatalmas távolság. Mintha nem hinném el neki ezt az egész színjátékot. Kicsit erőltetett. Zavarban van? Vagy mi ez? Nem tudom… Miután megittam a sört a kis fehér vespájára pattanunk és elvisz a hajóra, ami a szálláshelyemül szolgál egy hétig.
Ott volt egy lány. Viki. Dán. Angol tanár. Áhhhhhhhá. Megvan már. Nagyon várta már ez a lány ennek a fiúnak az érkezését. Ugrál körülötte, teszi- veszi magát, én meg valami közönség az első sorból szemlélem ezt a jelenetet. Már egy kicsit szánalmas ez az egész. Olyan átlátszó, lényegében mulatságos. Amúgy Jurko elég közönyös, ezért még inkább kiélezett a helyzet. Jurko el. Ketten maradunk Vikivel a hajón. Nah tessék. Kérdezgetem. Szerencsétlenségemre elkezdi az egész Életét, amiből azért némi tanulságot leszűrtem. Két gyereke van, elvált, három szeretője van. Az egyik a kollégája- aki házas, a másik egy milliomos, akinek szintén van amúgy csaja, a harmadik meg szimplán szép. Az a kérdés, hogy melyiket fogja választani a három közül? Az a durva, hogy azt hiszi, hogy három opciója van, igazából Ő három ember számára opció. ( Amúgy valamiért a másodikat tartja a legesélyesebb boyfriend materialnak. Nem is értem.) Jah és kiderült az is, hogy ezek kavartak a Jurkoval… Szóval alig két óra szigeten tartózkodás után, az összes pletykát megtudom, úgy hogy magamról szinte három mondatot nem mondtam el.
Este megjött a Jurko. Folytatódott a színjáték. Aztán jött Mate, aki Jurko barátja. Jurko a lánnyal el, az apartmanba. Mi meg maradtunk Mateval a hajón, közben csatlakozott hozzánk, még egy fiú Kersho.
(Akinek a nevét még ma se tudom normálisan kiejteni. ) Nagyon szép idő volt a kikötőben , millió csillag az égen, a hajók egymás mellett… néha a víz felcsapódott egyik- másik oldalára. Beszélgettünk. Mate matek tanár a helyi iskolában, nagyon magas, szikár, fekete hajú, kicsit borostás, keskeny arcú, mosolygós, félénk fiú. Megkérdeztem tőle, mik a számok? Aztán egy egész mély eszmefuttatásba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy a Római Birodalom idején nem volt 0 és nem voltak minusz számok. Az emberek nem gondolkodtak negatív rendszerben. Nem tudták mi az. Ha ma megnézzük, mindezt mélyen megváltozott, hitel, adóság… Hányan vannak akik minusszal kezdik az Életüket? Vagy hajnali 3 ig beszélgettünk. Jó ember ez a Mate. Gondoskodó. Megágyazott nekem, mint valami hercegnőnek. Én az első kabinban aludtam, Ő a másodikban. Másnap elment, három napig nem láttam. Kár, pedig a barátom lett.
Az elkövetkező két napban, emberek jöttek- mentek. Én kivonultam egy sziklára a falu végére, majdnem egyedül voltam a tenger parton és ott töltekeztem. Olvastam. Fürödtem. Gyűjtöttem a nap energiáit. Aludtam.
Sleeping. Swimming. Eating. Wifi. (Alvás. Úszás. Evés. Wifi.) Kábé ez a körforgás jellemezte a következő pár napot.
Aztán eljött a hétfő vagy kedd este… Nem tudom már pontosan. Amikor életem legnagyobb álma teljesült, és egyben legcsodálatosabb élményben volt részem. Ez a morcos Jurko kivitt minket a tenger közepére. ( ekkora már hatan voltunk.) Korom sötét, ugyanúgy a megszámlálhatatlan mennyiségű csillag az égen. Varázs úszás, mondta. Majd fejest ugrott a hajóról a vízbe. Ahogy elkezdett úszni, planktonok ezrei csillogtak körülötte, mintha az égről a csillagok lepotyogtak volna a vízbe. Úristen! De gyönyörű. Fogtam magam, és beleugrottam a vízbe, aztán megszűnt minden csak a jelen pillanat ajándéka volt…a teljes sötétség, és én… Vagy 30 percig úszkáltam az öböl közepén egymagam. A többiek csendben feküdtek a hajón zenét hallgattak. Boldog voltam. Nagyon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: